Golden retriever kutyástáborban voltunk

Már az őszire is hívtak Szamó tenyésztői (Erdőskerti golden retriever kennel), de azt még nem sikerült megoldani.

Most tavasszal viszont már semmi sem akadályozott abban, hogy végre személyesen is megnézzük azt, amiről eddig csak hallottunk. Hát, maradandó élmény volt, az biztos.

A helyszín a Debrecen melletti Víg-Kend Major volt. Nem nagyon tudtuk, mire számítsunk. A major maga nagyon szép helyen van, de láthatóan (és tapasztalhatóan) megélt már szebb napokat is. Én megfogadtam, hogy legközelebb hozok magammal hálózsákot vagy polifoam-ot. Az ágy, ami a mi szobánkban volt szerintem előző életében egy kollégiumban teljesített rövid, de intenzív szolgálatot. A rugókat egyenként meg tudtam számolni – a bordáimmal. Ettől eltekintve egyébként nem volt különösebb gondunk a szállással. Mondjuk, ha valaki minimum 3*-ra vágyik, az ne itt keresse. Csillagot itt csak tiszta időben találni, az égen.

Kicsit úgy éreztük magunkat, mint kisgyerek az első napján az iskolában.  Néztünk tágra nyílt szemekkel, szerintem biztosan kissé bambán is. 🙂 Egy csomó kedves, de vadidegen emberrel találkoztunk, elsőre a nevüket sem volt esélyünk megtanulni. De a közös pont megvolt, mindenkinek volt golden retriever kutyája, sőt, volt akinek több is. Azt mondjuk már tudtuk a sétáltatások miatt, hogy a kutya a névtanulásban is segít. Ez többnyire úgy történik, hogy először megtanuljuk a másik kutya nevét – ez valamiért mindig könnyebben és gyorsabban megy, nem értem miért – és utána már ehhez társítjuk a gazdiét. Így lesz a kutya nevéből a gazdi vezetékneve. Trilla Kati, Balu Eszti, Dexter Ildi, Linda Józsi, stb. 🙂

Az időjárás nem volt ideális. Ez azért kicsit megnehezíti olykor, hogy az ember valóban élvezze a képzéseket. Azt egyébként sem könnyű élvezni zöldfülűként, hisz szinte folyamatosan megtapasztalod, mennyire hülye is vagy ehhez az egészhez. Nem a trénerek, vagy a többiek éreztetik ezt veled, csak az ember szereti azt hinni, az ő kutyája a legszebb, a legokosabb, és kellemetlen azt látni, mennyire nem így van. De amikor az is kiderül, hogy a kutya jó képességekkel és ösztönökkel rendelkezik, csak mi rontottunk el eddig szinte mindent, amit csak lehetett, nos az azért nem a felhőtlen öröm pillanata. 🙂

Oké, azért nem vettük a szívünkre, hisz sejtettük, lehetne jobban is csinálni a dolgokat, ezért is akartunk elmenni a táborba. Most pusztán annyi történt, hogy amit sejtettünk, az be is bizonyosodott.

Kell egyfajta megszállottság ehhez az egészhez. Nem annyira mókás metsző szélben és/vagy szakadó esőben egy hatalmas mezőn „ténferegni” a kutyával, de mégis megvan a maga sajátos, diszkrét bája. Csak ott, akkor ezt elég nehéz felfedezni. 🙂

„Mi” voltunk a kezdő csoport. Igen, a jó megfejtés az, hogy volt haladó csoport is. Nem tudom, hiba volt-e, de megnéztük az ő tréningjeiket is, hogy abból is tanuljunk. Talán nem kellett volna. A leggyakoribb mondat az volt – már amikor nem tátott szájjal figyeltünk -, hogy „Húúú, ezt az én kutyám sosem fogja megcsinálni.”, vagy az optimistább verzióban „Az én kutyám mikor fogja ezt megcsinálni???”. Azt hiszem a Padlás egyik száma nyugodtan szólhatott volna háttérzeneként, „…fényév távolság…”. Kb. ekkora különbséget éreztünk a mi kutyáink és a haladó csoport kutyái között.

Mégis, nagyon élveztük az egészet. Napi két tréning, amiken rengeteget tanultunk nem csak a képzésről, hanem Szamóról is. Olyan tulajdonságait ismertük meg,  amikről nem is tudtunk, és olykor nagyon büszkék voltunk a „kicsilányunkra”. Életében először hozott/fogott fácánt (mondjuk mi is, pedig kicsit idősebbek vagyunk 🙂 ), láthattuk mennyire élvezi a feladatokat, milyen fantasztikus orra van. De nem fér a fejembe, honnan a fenéből tudja, hogy az erdőben épp azt a valamit (vadat, apportot) kell megtalálnia és behoznia, amit addig még sosem látott vagy érzett? Rejtély…

Az biztos, ez a tábor csak az első volt számunkra, de nem az utolsó…